Category: Uncategorized

  • Egy diplomás álláskereső szemével

    Egy diplomás álláskereső szemével

    Számtalanszor voltam már munkanélküli. Nem ez volt az ígéret, amikor a diplomát csináltam, amikor a kurva zárthelyikre meg a kibaszott számonkérésekre kellett járni, államvizsgán feszengeni, körmölni a szakdogát, bekötésért fizetni 20e-t, nyelvvizsgázni meg faszom tudja még mit. Erről mind azt állították, “a jövődért teszed”. Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy a jövőd és a munkanélküliség egy és ugyanaz.

    Bár általános felelősségük a magyar munkapiac tragikus, menthetetlen állapotában vitathatatlan és megkerülhetetlen, ez a vélemény mégsem felsőoktatási rendszer hibáiról szól.

    Véleményem szerint a munkapiac kínálati oldalát sokkal jobban össze kellene egyeztetni a keresleti oldallal, hogy ne tapasztalják meg tömegek azt, amit én. Egyszerűbben: ki kell tudni számolni azt, hogy hány darab diplomás munkakör van vagy lesz elérhető ebben az országban. Csak annyi diplomást kell képezni, amennyi ez a szám. Többet nem.

    Csak Budapesten 5 olyan “egyetem” van, amelyik közgazdászokat, elvileg diplomás gazdasági embereket képez. Valaki feltette valaha azt a kérdést, hogy az ott végzettek tömegei hol fognak dolgozni?

    Ha nem sikerül ez az összeegyeztetés, amire egyelőre kísérlet sem történt, meglátásom szerint, tömegek fogják azt tapasztalni, amit én, és az rohadtul az ellentéte lesz annak, amiről a mantra szól, rohadtul az ellentéte a tudásalapú gazdaságnak, amit elvileg akarnak, rohadtul az ellentéte a csökkenő pályára állt államháztartási hiánynak meg a magas adóbevételeknek, amit a munkavállalást ma is terhelő adókból remélnek (feltételezem, mert áfából aligha fog befolyni több). Az euróbevezetés meg…….. álmodozzatok.

    Szóval sokszor voltam már munkanélküli – általában válságok alatt. De ez a mostani válság valahogy a legrohadtabb. Több, mint 1 évről beszélünk, sajnos. És én ezt az évet végig “álláskeresőztem”, küldöm a cv-t, kidolgozva, bedolgozva, átdolgozva, rászánom az időt, majd átlagban 1-2 napon belül jön a kibaszott visszautasító email, sablonszöveg.

    A munkáltatók meg a hr szakertőik minden szarnak elmondanak minket, sőt minket álláskeresőket hibáztatnak, ha mi AI template-t használunk a CV megformázásához, előállításához, megírásához, ritkább esetben kiküldéséhez.

    De amikor ők egy AI sablonüzenetben utasítanak el mindenkit, sőt eleve egy AI által vezérelt rendszerbe gyűjtik a szerencsétlen álláskeresők CV-it, és könnyen lehet, úgy utasítanak el százszámra embereket, hogy csak egy robot “látta” a CV-t, megállapította, hogy neki nem tetszik… – szóval amikor ezt a munkáltatók csinálják, akkor az hiretelen mindjárt jó.

    Azt hallani manapság, hogy mi álláskeresők azért sülünk fel minden egyes nyomorult próbálkozásunkkal, mert a cégek most abban vannak, hogy “megtartás”. Ez alatt, feltételezem, azt kell érteni, hogy a féltudású, nerből ittmaradt menedzserek akkor kapnak majd milliós karácsonyi jutalmat, ha valamennyi mennyiségű munkavállójuk NEM mondott fel. Persze az elbocsátott munkavállalók, tehát akiket a cég küldött el, nem maguktól mentek el, azok nem számítanak be a viszonyítási alapba. Azaz szegény, csóró menedzser attól még megkapja a kibaszott jutalmát, hogy leépítés volt a cégnél.

    Tehát: a munkáltatók leépítenek, szépen lassan, kis lépésekben, csendben, a kormány meg ne hallja. Újakat meg nem vesznek fel, hanem arrogáns f*sz módra kiosztanak mindenkit, hogy miért AI-val készült önéletrajzokat kapnak tonnaszámra.

    Azt is hallani, hogy a magyar gazdaság rákfenéje, és egyben a munkapiaci szarlavina okozója az a jelenség, hogy nincsenek beruházások Magyarországon.

    Na, akkor vizsgáljuk már meg: ha mégis idejönne egy, teszem azt, nem távolkeleti befektető, avval a szándékkal, hogy magyar embereket akar Magyarországon foglalkoztatni, mit találna. Kit tudna felvenni, ha lenne ilyen szándéka, kivel tudná sikerre vinni a cégét, vagy akár még profitot is termelni.

    1/Az évek óta tartó “munkavállaló megtartási” programoknak köszönhetően egy végletekig kizsigerelt, sarokba szorított, idomított, sokszor zsarolással karban tartott, ugyanakkor végtelen homeoffice-tól elkényelmesedett, túlbizakodó, a valósággal érdemi kapcsolattal nem bíró munkavállalói réteggel találkozna, ha mondjuk más, hasonló profilú cég jelenleg éppen alkalmazásban álló munkavállalóit akarná átcsábítani.

    2/Ha meg az álláskeresőkből (munkaerő-tartalék) szottyanna kedve válogatni a befektetőknek, akkor ezt tanulmányozhatná: a többségnél 1 éven túl tartó munkanélküliség, előző munkahelyekről hozott sérelmek, kirúgások, leépítések miatti elővigyázatosság, motiváció teljes hiánya. Olyan emberekből tudna válogatni, akik megtapasztalták, hogy ez egy olyan ország, ahol a társadalmi védőháló nemhogy lyukas, hiányos, rossz állapotú, hanem egyszerűen nem létezik.

    Véleményem szerint nincs olyan befektető, aki erre azt mondaná: ez igen, itt biztos megtérül a lóvém, hát ide hozok x és y munkahelyet. Rohadtul nem.

    Véleményem szerint komolyabb feltételeket kellett volna szabni azok felé a munkáltatók felé, akik bármilyen összegű direkt támogatásban részesültek munkahelyteremtésre. Például minimum 3 éves foglalkoztatási garanciát vállaljanak magyar állampolgárokra, ne harmadik országbeliekre.

    Az a támogatás, amit ezek megkaptak, szerintem az általam is befizetett adóból ment. Ennek fényében szerintem jogos elvárás, hogy magyarokat foglalkoztassanak, ne pedig olyan ázsiai országok állampolgárait, ahol adott esetben nincs is munkanélküliség.

    Vannak olyan magyarok, akiknek nem jut munka? – Igen, vannak. Akkor tessék közülük válogatni… hogy ez az egész piac szempontjából miért lenne fontos, ezt mai napig nem értik a jobberek, és ez mostmár komoly problémává kezd nőni szerintem.

    Szóval tartós munkanélküliség. Kioktató, fölényeskedő hr, nagyképű, rohadékoló, leépítő szándékú menedzsment. Senkit nem veszünk fel. Csak az jó, aki már itt rohad nálunk 4 éve, aki belekényelmesedett az irodai székébe, és úgy ragaszkodik hozzá, mint anyatigris a kölykéhez. Mindenki mást lepattintunk, és megmagyarázzuk, hogy az egész az ő hibája valójában.

    Könnyen találhatják magukat a munkáltatók olyan helyzetben, hogy alkuldozniuk kell majd a jövőben, némi járadékvadászati lehetőségért cserébe. Annyit tudok mondani: így nem lesz alku.

    Lehet, hogy én ezt már nem várom meg. Szarok az egészbe, nem érdekel. Mondom: már sokszor művelték ezt velem. A vége mindig ugyanaz. A munkáltatók győznek, bármit beleírnak az úgynevezett törvénykönyvbe, csak hogy ezeknek jobb legyen.

    De ők semmit nem változnak sohasem. A vége mindig leépítés, kirúgás. És munkavállalóként szinte semmihez sincs jogod. Álláskeresőként pedig senki sem segít, soha.

    Szeretnék gratulálni, Magyarország. Elbasztad. Elbasztad a munkaerőben rejlő utolsó lehetőségedet is a kitörésre. Örökre megmaradsz annak a sereghajtó, csóró, tudatlan, idegen nyelvet nem beszélő, lezüllött, keleti kompországnak, ami mindig is voltál.

    Szánalmas ország. Szánalmas munkapiac.

    Valaki mutasson kiutat.

  • Kisebb arc, több empátia

    Kisebb arc, több empátia

    Számomra tiszta sor, hogy én ki vagyok. A társadalom többségi véleménye szerint nem bekategorizálható, nem megérthető, így sokszor nem létezőnek tekintett, rendszeren kívüli, de adófizető egység vagyok. Én magam is hozzájárulok annak a rendszernek a beteges működéséhez, amely engem kvázi-nem-létezőnek tekint.

    Csakhogy engem nem érdekel mások véleménye, besorolása, hogy mit hisznek, vagy mit akarnak. Megengedhetem magamnak, hogy magasról teszek a véleményedre, kedves társadalom.

    Nem véletlenül töröltem magam az összes közösségi médiáról. Nem azért, mert szar ember lennék. Nem azért, mert valami titkolnivalóm lenne a világ előtt. Más okokból. Ketten vannak. Talán többen.

    A lényeg nem az, hogy melyik szánalmas, úgynevezett közösségi médián van “fent” az ember. A lényeg az ismerősök száma (ezt hallottam).

    Az ismerősök számából egyfajta átvitt értelemben vett valuta lett, ami egy szám segítségével fejezi ki egy emberi lényről, hogy “az mennyit is ér”. A kérdés tehát, amit a legtöbb középosztálybeli, social media felhasználó ember feltesz, amikor közösségi médiázik: “Mennyit ér a másik személy?” Egy referenciaszemélyhez hasonlítják magukat.

    Hogy mennyit ér a másik, erre úgy próbálnak választ találni, hogy egyetlen értéket, az ismerősök számát, figyelik, nézik, és belebetegszenek, ha a barátnőnek vagy barátnak adott esetben több van.

    Az ismerősök számából levezetni azt, hogy kinek mi a társadalomban elfoglalt helye, egyszerűen baromság. Még ha a valóságos, azaz nem a közösségi médiás ismerősök számáról beszélnénk, akkor is az.

    Ennél még egy fokkal nagyobb baromság abból bármilyen következtetést levonni, hogyha valaki nincsen “fent” a social media felületek egyikén sem.

    Az ismerősök számát, ami a közösségi médiában a neved mellett ott figyel, mégis sok középosztálybeli egyed és rengeteg fogalmatlan hr-es egyfajta mérőszámként használja, amiből társadalmi pozíciót vél megtudni, vagy legalábbis következtetni rá.

    Azt hallottam, a hr-esek lecsekkolják az ismerősök számát a kedvenc közösségi médiákon, mielőtt bármilyen jelöltet felhívnának. Ha a szerencsétlen álláskeresők után kell kutatni, és hibát találni bennük, akkor korlátlan az idejük, úgy tűnik.

    A fogalmatlan hr-esek azt a kérdést teszik fel, hogy mennyi ismerőse van annak, aki hozzánk jelentkezik, aki itt akar dolgozni. Akinek megfelelő számú ismerőse van (a közösségi média szerint), csak azt hívják vissza. A többieket kukázzák. Akiket nem találtak meg közösségi médián, kukázzák. Ezt hallottam.

    Mert akinek nincs elég ismerőse, azzal biztos együtt dolgozni sem lehet, de legalábbis problémás – minden jel arra mutat, ezt gondolja a hr. Szerintem a kérdés értelmetlen, és ebben a formában semmire sem alkalmas. Nem azt kell vizsgálni, nyomozati módszerekkel, a közösségi médiában, hogy a jelölttel majd együtt lehet-e dolgozni.

    A kérdés, amit fel kellene tenniük, fordított irányú: Önökkel mint hr, Önökkel mint xy cég, együtt lehet-e dolgozni, vagy épp ellenkezőleg, a normális emberek fejvesztve menekülnek max 2 hónap után az úgynevezett munkakörből, ha tehetik?

    Csakhogy ezt a kérdést a túlméretes egójuk miatt sohasem teszik fel maguknak a kedves hr-esek. A cégek sem.

    Ezen kívül az ismerősök száma igencsak pontatlan mérőszám. Jól kinéző nőszemélyeknél a valós ismerősi számhoz képest általában felfelé tér el a közösségi médiás érték. Átlagos férfiaknál és kevésbé attraktív nőszemélyeknél lefelé tér el az érték. De ez még mindig csak szánalmas összehasonlítgatás.

    Végeztem egy – bevallottan erkölcsös – kísérletet közösségi médián. Mi lenne, ha tényleg azok az emberek lennének felvéve ismerősnek, akikkel találkoztál az életben, netán együtt dolgoztál. Évekkel később hányan jelölnek vissza vajon?

    Az eredmény kijózanító. 40 emberből, aki mondjuk úgy, a való életben ismerős volt, munkatárs volt, osztálytárs volt, ha én emlékszem rá, valószínűleg ő is rám; ezekből kb 10-en, esetleg 15-en fognak visszajelölni. Hogy nekem voltak szar ismerőseim? Lehet. Csak átlagemberek. Ez a magyar valóság Y-generációsok körében.

    Közösségi médiás tapasztalataim szerint, az átlagemberek csoportja 2 alcsoportra oszlik:

    Egyes alcsoport: Akik felfogták, hogy a magyar munkapiac mennyire kicsi, gyenge, és rájöttek, hogy aki ma álláskereső és ki van rúgva, írhatja a cv-ket, küldözgetheti százasával, úgysem fogják felvenni – ez legközelebb én is lehetek. Ők rájöttek, hogy nem azok jelentik az ellenséget, akiket valahonnan leépítettek, akik valamiben többek náluk, tapasztaltabbak. Rájöttek, hogy akivel 5-10 évvel ezelőtt találkoztak utoljára, az attól később még simán a közvetlen munkatársuk lehet. És egy másik helyzetben, másik munkahelyen a túltolt egójuk, nem biztos, hogy minden helyzetben a hasznukra lesz.

    Kettes alcsoport: akik minderre még nem jöttek rá. Sajnos ők, akik kivételezettnek gondolják magukat, ők alkotják a nagyképű többséget. Akik pontosan tudják, ki vagy, de egy visszajelölésre sem futja nekik a kedvenc közösségi médián. Szánalmas.

    Az arcnak kisebbnek kellene lennie. Az empátiának többnek. Az már önmagában egy megtartó tényező lenne, kedves hr, ahogy Önök szeretik nevezni ezt.

    A munkapiac gatya, nem működik. Mi, kelet-európaiak, képtelenek vagyunk felfogni, hogy csak egyvalaki nevethet a végén, ha a munkapiacot egy 0 összegű játszmának tekintjük: a munkáltatók. Ők pontosan ezt akarják elérni.

    Hogy a fogalmatlan, szarul fizetett, 0 autonomiát kínáló munkáikért tapossuk egymást a munkapiacon, versengjünk a sz*r munkákért, ők meg a kényelmes bőrfotelből, whisky-t vedelve, szivarozva röhögnek azon, ahogyan mi egymást marcangoljuk szét.

    Ebben az országban így áll a verseny jelenleg. A piaci működés nem vált be. Nincsen kulturális illeszkedés.

  • Olvassanak Orwell-t 2

    Olvassanak Orwell-t 2

    Előbb-utóbb eljut oda a magyar munkapiac, hogy egyedülállókon kívül nem lesz más választása a cégeknek. Már ha fel akarnak venni valakit valaha még.

    Akit ugyanis munkanélkülivé tettek, aljas módon kiraktak az utcára, pusztán azért, mert egyedülálló, az nem fog megváltozni, nem fog megtérni, nem kezd el fejvesztve párt keresni, hogy megfeleljen a jobboldali-kőkonzervatív ideológiának, és hogy fel tudja venni az aktuális, csak családoknak szóló kormányzati hitelt – pusztán attól a ténytől, mert leépítették az egyedülállósága okán. 

    Épp ellenkező pályát fog bejárni az egyedülálló: azt fogja gondolni, hogy “épp most ismerték be bazmeg, hogy nekem van igazam. Ezek kiutálnak, kigyűlölnek mindenhonnan egyébként is, akkor mi a lófasznak törjem magam, barátnő után koslatással(1) meg ilyenekkel, mikor elég egy repjegy Amszterdamba, és valamennyi pénzért az összes igényem meg lesz oldva?”

    Nem fog megtérni, hogy most akkor én családos leszek, hogy legközelebb ne engem építsenek le. Épp ellenkezőleg: “bassza meg mindenki, mindenki hibás, már csak azért is egyedülálló maradok”. Ez lesz a logika.

    Az ítélkezőket ilyenkor, én úgy látom, a végtelen elkényelmesedettség vezeti, az, hogy képtelenek elképzelni is, hogy a másik oldal (nyilván: az egyedülállók egy kisebbség Magyarországon?), a kisebbség, akit könnyű elnyomni munkapiacilag, mit él át, és ennek mi lehet potenciálisan a vége. Hová fut ki ez a sztori?

    A teljes megértéshez elengedhetetlen az a tudás, amit sokan, akik kivételezettek, általában nem tudnak, vagy ha mégis, nem éreznek kellő súllyal: annak, akit leépítettetek, utcára dobtatok, és otthagytatok immár 12. hónapja, a nyomorult helyzete még azzal is meg van súlyosbítva, hogy egészségügyi szolgáltatási díjként havi 12 ezer forintnál többet be kell pengetnie az államkasszába – értjük ezt, a semmiből?? 

    Adót vetünk ki olyanra, akinek nincs bevétele. Saját hibáján kívül nincs bevétele. Utcára tesszük, kirúgjuk, majd amikor már a földön fekszik, belerúgunk minden hónapban még kettőt. 

    Fel kellene fogni, hogy szükség van munkavállalóként azokra is, akik egyedülállók, akik túl sokáig voltak munkanélküliek. Szükség van olyanokra, akik “nem illeszkednek a képbe”. Akik nem simulnak be a rendszerbe. 

    Végezetül: az a vezető, amelyiknek ítélkezni támad kedve, amelyik úgy gondolja, hogy “nem veszem fel, mert már túl régen munkanélküli”, olvassa el Orwell 1984 címűl regényét (már ha a mai vezetők egyáltalán tudnak könyvet olvasni?). 

    Abban pontosan és világosan benne van, hogy néz ki egy olyan társadalom, amiben mesterségesen egyformára faragtak mindenkit, ennek minden következményével.

    De ennél szerintem jobb megoldás, ha egyszerűen csak felhagynak a vezetők vagy épp a hr-esek az ítélkezéssel. Azaz például nem állapítanak meg olyan feltételeket, amelyek kirekesztőek bárki (például a munkanélküliek, az egyedülállók, vagy valamilyen életkor felettiek számára). Az sem árt, ha a jövőben emberekkel, és nem robotokkal képzelik el a munkaerő-kérdéseik megoldását.

    Szeretném azt hinni, hogy 2026. április 12.-én véget ért az a világ, amikor megengedhető volt az ilyenfajta ítélkezés, amivel más, ugyanúgy teljes jogon magyar állampolgárt nyomorítanak meg, tesznek tönkre. Amikor ők, többségiek kirekesztenek valakit az aktív munkaerőpiacról, csak azért, mert ő nem illeszkedik bele valamilyen elképzelt társadalom többségének ideáljába.

    Ne ítélkezzen senki sem, semmilyen tulajdonság felett, mert senkinek nincs joga az ítélkezéshez. Mert senki sem ismeri a teljes sztorit. Az ítélkezés a gyengéké.

    Nyilván naiv vagyok, amikor ezt akár csak le merem írni. Azt meg hogy vezetők könyvet fognak olvasni? És pont az 1984-et, azaz nem valami világmegváltó, üres bullshitet? Igen, naiv vagyok bazmeg.

    (1)JEGYZET. A koslatás jelentése: “A hímállatnak futkosása hogy nemi ösztönét és ingereit kielégítse”.

  • Olvassanak Orwell-t 1

    Olvassanak Orwell-t 1

    Az az igazság, hogy a társadalom beteg mostanában, én úgy látom legalábbis, elég durva tüneteket mutat, és nem fogadnék nagyobb tételben arra, hogy képes lesz kimászni abból az egyre mélyülő mocsárból, amibe süllyedt. Arra sem fogadnék nagy tételben, hogy nem lesz képes kimászni.

    Lehet, hogy eljön egyszer a mindent begyógyító, a társadalom alsó 90%-a által is érezhető gazdasági növekedés. Ez utóbbit sok gazdasági muki úgy becsüli, hogy 3% vagy annál nagyobb érték kellene legyen, hogy a pórnép is megérezze, ne csak a budai elit. 

    A társadalom elmocsárosodásának egyik kibaszottul bosszantó tünete az ítélkezés. Meglátásom szerint a magyar társadalom mindig is hajlamos volt az ítélkezésre, gyakorlatilag bármilyen külső-belső-teljesenmindegy, milyen tulajdonság alapján. De ami ma zajlik, az már beteges.

    Az ítélkezés egyik megnyilvánulása, hogy úgy tűnik, vannak beteg munkáltatók, akiknek egy egyedülálló egész egyszerűen kevesebbet ér, mint egy családos, pusztán azért, mert az illető egyedülálló. 

    Nem állítom, hogy minden munkáltató ilyen.

    Személyes tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom: van ilyen. 2025 második felében, a felsőközépnek a második, harmadik lakása kiadási célból történő megvásárlásához nyilvánvalóan “áldásos” kormányprogramok indulása pont egybeesik azzal az aljas, ocsmány viselkedéssel, amelyet egy budapesti cég tudott felmutatni. 

    Az adott cégnél szelektív leépítés zajlott 2025 második félévében. Az elvtársak előbb összeültek, valamikor július magasságában, megállapították, hogy ők, a vezetők és ők, a hr-leaderek, meg a szaros kis képviselet, kivételek lesznek a közelgő leépítés során. Tehát ők maradnak. 

    Mindenki másról elkezdtek házi felmérést gyártani, hogy az egy “rendes jobboldali” ember-e, vagy egy alantas ellenzéki sutyerák. Mert a munkáltatói felmondások először annak az asztalára lesznek letéve, aki nem “rendes jobboldali”. 

    Én nem voltam rendes jobboldali. És ezt úgy állapították meg, hogy 1. nem vagyok családos, 2. nincs barátnő. Ennyi volt az értékelés. Ebből ők mindent leszűrtek, amit le kellett. Azt szűrték le, hogy engem ki lehet rúgni, mert az nem számít, aki nem családos vagy nincsen legalább barátnője.

    Hogy magánéleti információkhoz mi köze a munkáltatónak? Alapvetően semmi. 

    Csapatépítőkön megadtam valamennyi mini infot magamról a kis szrháziaknak (tőlem tudták), nem sejtve, hogy leépítés közeleg, és nem sejtve azt sem, hogy a leépítésnél az egybites főnökasszony (aki amúgy egy gyermektelen, tehát akkori kormánypropagandának nem éppen megfelelő nőszemély) úgy fogja eldönteni, ki van a vonal alatt, hogy 1 kinek nincs gyereke, 2 kinek nincs még barátnője sem. Ez a 2 szempontja lehetett, amikor meghatározta, ki repül a cégtől.

    Úgy vélem, sajnos munkáltatók tömege él abban a tévedésben, miszerint “annak jobban szüksége van a munkára, akinek van gyereke, vagy lesz gyereke, mert párkapcsolatban van, mint annak, aki egyedülálló”.

    És mi lesz akkor, ha csak olyanok dolgoznak egy helyen, akik egyformák? Akik mind besimulnak?

    Lehet, nem ártana Orwell 1984 címűl regényét elolvasni. Már úgy értem, például a vezetőknek. 

    Orwell azért lehetne, véleményem szerint, hatásos számukra, mert ő pontosan leírta, milyen egy olyan társadalom, amiben mindenki egyforma, senki nem lóg ki a sorból. 

    Azt úgy hívják, hogy disztópia. Amiben senki nem akar élni.

  • Az álláspiac gatya

    Az álláspiac gatya

    Senkit nem vesznek fel. Csak hirdetnek, hencegnek az úgynevezett versenytársak elött. Hogy ők még ilyenkor is, válságban is megtehetik, hogy toboroznak, fizetnek toborzásra szakosodott hr-est, hogy véletlenül se tévedjenek, és hogy a legjobb és csakis a legjobb embert válasszák ki (nyilván). De főleg: “jelen vannak” az állásbörzéken, a karrierkereső weboldalakon, meg a többi sz*ron, és büszkén hirdetik: ők bizony felvesznek új munkatársakat, ha azok teljesítik a feltételeket.

    A munkáltatók mostanában teljesen épelméjű feltételeket, elvárásokat szoktak a jelöltekkel kapcsolatban megfogalmazni.

    Ők ilyen kemények, válság alatt is. Nem tévedhetnek. Csak a megfelelő embert vehetik fel, mert ellenkező esetben nekik költségük keletkezik.

    A megfelelő ember pedig nem létezik. Pont annyira reális, hogy elsőre a megfelelő embert sikerül felvennie akármelyik munkáltatónak, mint amennyire az elvárásaik azok.

    Az eredmény: Nincs komolyan vehető álláshirdetés. Ha van ismerősöd, egy harmatgyenge “talán”-t kaphatsz az élet és halál fölött uralkodó hr-es tekintetektől. Ha nincs ismerősöd, mehetsz a búbánatba.

    Kiestél az interjú hetedik körének harmincharmadik tesztjén.

    Létezik egy ezzel teljesen ellentétes, hazug “univerzum”, ahol többek között a Magyarországhoz alig kötődő, de itt állítólag ezreket foglalkoztató globális multi cégek, meg az ő fogyasztóik nyomulnak.

    Ahol minden csupa növekedés és felfelé ívelő karrier. Ebben a másik, valóságtól eltávolodott univerzumban fizetett cikkek és bejegyzések ezreiben hirdetik, hogy ez minden világok legjobbika, abban élünk, és neked mindössze annyi dolgod van, hogy fogyassz. Fogyaszd el teljesen a kelet-európai éhbéredet, lehetőleg adósodj is el, amolyan bankok felé, hogy olyan könnyen leírhassanak téged, mint Petőfi a Nemzeti Dalt.

    Úgy tűnik, ebben az országban minden forradalom, reform, minden változás iránti igény eleve hamvába halt.

    Magyarországon márpedig munkanélküliség van. Hiába minden propaganda, színház, figyelemelterelő művelet, a munkanélküliség, az átlagban 12 hónapig tartó álláskeresés éget és fáj.

    Hiába minden intézkedés, a világ összes pénze, ami állítólag áramlik, Nyugatról ide, a munkáltatók továbbra is pontosan ugyanolyanok, mint régen.

    Akkor talán mégsem minden olyan csodálatos ebben a minden világok legjobbikában? Akkor mégsem minden csupa sunshine, csupa ösztrogénturbós álöröm, csupa erőszakos GDP növekedés és felfelé törtetés?

    Mégsem minden ezen a kutya világon azért teremtetett, hogy a multi-dolgozó turbókarrierista Z generációsok, saját lakással, saját kocsival, jól érezzék magukat, csodálatosan érezzék magukat és erről magamutogató, elvtelen, érzéketlen, sznob és ízléstelen módon 5 percenként posztoljanak valamelyik exhibicionista közösségi médiában?

  • Szégyenteljes vadkapitalizmus 2

    Szégyenteljes vadkapitalizmus 2

    A leépítések történnek. Létszámbővítés nincs sehol. Visszautasító emailek egy AI robottól, az van helyette. Szánalmas.

    És semmi dorgálás, tán még dícséret is jár érte? Amikor a “munkahelyteremtést” bejelentették, tolongtak a mikrofonok elött, hogy zúgjon a sikerpropaganda, akkor most hogy van?

    Mi van az EU-val, nekik ez jó? Amikor az akármilyen pénzt “munkahelyteremtésre” elutalták? Akkor még nem voltak leépítésben a cégek…

    Akkor így “minden rendben van”??

    Csak egy kis bibi van. Az úgynevezett munkapiac kínálati oldala ugyanazokból a szerencsétlenekből fog állni a jövőben is, akiket most leépítettek. Akiket becstelen, undorító módon, érdemi magyarázat és megélhetési lehetőség nélkül az út szélén hagytak.

    Az EU legfukarabb álláskeresői ellátása várja a büszke EU-s polgárt, miután a cég kitette őt az utcára.

    Az EU büszke polgárainak ez maradt: Munkanélküliként sorban állás a járási hivatalban. Majd munkanélküliként hazakullogás, majd tévében megnézés, hogy Brüsszelben hogyan smúzolnak a luxi elitek, hogyan osztják fel a multik és a nagytőkések egymás között újra és újra a milliárdokat, csilliárdokat, hogy ismételjék a korábbi magatartásokat.

    Aztán meg jön a rácsodálkozás, hogy a szélsőséges pártok eredményei egyre “javulnak”. Jobbról is, balról is.

    Az EU hatalmat irányító mainstream elit regnálása recseg-ropog. És erről kizárólag ők tehetnek, mert hosszú évtizedeken keresztül ignoráltak olyan problémákat, mint a strukturális eredetű munkanélküliség. Mint a valós munkanélküliség és a médiában bevallott munkanélküliség közt tátongó, ordító különbség.

    Magyarország sem kivétel. Magyarország is mély hallgatásban van, amikor arról kellene beszélni, hogyan lehetséges több százezer kirúgott, elbocsátott embernek a megélhetés egyáltalán, mikor legfeljebb 3 hónapig kapnak álláskeresői ellátást, de az átlagos álláskeresési időszak 12-13 hónap?

    Mi van azzal a 9-10 hónapos szakadékkal, amely a valamicske bevétellel lefedett időszak hossza és az álláskereséssel töltött, bevétel nélküli időszak hossza között tátong?? Erre legyek büszke, kedves EU?

    Mindjárt jönnek a pénzek, igen, tudjuk. Csak addig éhenhaltam – apró hiba csúszott a rendszerbe.

    “De a rendszer jó. Ez, kérem, kerekítési különbözet.”

    A hr igazi arca egy, és csakis egy alkalomkor látható a maga valójában: amikor és ahogyan a leépítést kommunikálják az érintettek felé. Minden más alkalom ködösítés és manipuláció.

  • Szégyenteljes vadkapitalizmus 1

    Szégyenteljes vadkapitalizmus 1

    A leépítéseket általában a “tapasztaltabb” hr-esekre lőcsöli rá a cég. A tapasztalt itt annyit jelent, hogy egy empátiára képtelen, hazug, manipulációs szándékkal fellépő, központi akarat-végrehajtó jellegű személyt fognak küldeni, amikor a munkáltatói felmondás közléséről van szó. A munkavállaló csak alávetett lehet. Ők pedig a hatalmasok, náluk van a tőke, ők járnak el munkáltatóként. Te, mint a cég rabszolga munkavállalója, egyetlen opcióval rendelkezel: szépen és engedelmesen kezet csókolsz nekik, ha és amikor engedik.

    Fontos tudni, hogy a munkáltatók, még a magyar gazdasággal sokszor semmilyen érdemi kapcsolattal nem rendelkező ssc multik is, 30 nappal a tényleges leépítésed elött írásban tájékoztatást kell tegyenek azon szándékukról, hogy kirúgnak, elbocsátanak, és az út szélén hagynak.

    Ez általában abban merül ki, hogy a hr vezető hirtelen közli, dobjál el mindent, álljál sorba a többi szerencsétlen munkatársaddal a központi gyűlésterem elött, majd behívnak egyesével. Soha nem szólnak előre, félnek. Félnek, rettegnek, hogy megtudod, vagy kiszagolod, mire készülnek.

    A dokumentum, amit odaadnak, véletlenül sem tartalmazza egyenesen, korrektül, bátran leírva, hogy mi az, amit kapsz: egy munkáltatói felmondási szándék.

    Nem így fogják nevezni, ködösítenek, manipulálnak. Még ilyenkor is. Azt mondják, felajánlanak “közös megegyezést”, de neked munkavállalóként nincsen szavad, hogy mi is legyen abban a közös megegyezésben. Ők diktálnak. A hr diktálja az összes feltételt, amit közös megegyezésnek hívnak.

    Teszteltem őket, hogy valójában mit is takar a közös szó a közös megegyezésben. Egyetlen betűt nem voltak képesek átírni vagy megváltoztatni, ha a munkavállalótól jön a kérés. És ők ezt hívják közös megegyezésnek. Szánalmas.

    Szégyen, szégyen, szégyen, hogy 2026-ban ott tartunk, hogy ez megtörténhet. A munkáltatók megtehetik, és kész.

    Ennek kib*szottul rossz látszata van, véleményem szerint. Kifelé annyit látsz, mint leépített egykori munkavállaló, hogy a magyar államnak egy szava nincs ahhoz, hogy egy kizsákmányoló cég idejön, felporszívózza az összes EU-s támogatást, mondván, hogy ő munkahelyet teremt, majd 1 év múlva leírja a következő szavakat egy papírra:

    És el van intézve. Meg van magyarázva a leépítés.

  • Az Y generáció valós problémái 2

    Az Y generáció valós problémái 2

    Mindezekből nagyjából és teljes egészében kettő következtetés adódik.

    1.Amit a kilencvenes évek óta úgy gondoltuk, hogy tudunk: “a munkapiac az úgynevezett teljesítményed alapján fog megítélni, és ha tanultál, főiskolára mentél, egyetemre mentél, és el is végezted, akkor az látszani fog a fizetéseden és a munkahelyed is biztosabb lesz, a magáncégek díjazzák a tudást, mert anélkül nem tudnának működni egy piacgazdaságban” – mindezt egyszerűen nem jól tudjuk.

    Hazudtak nekünk. Hazudtak az iskolában, hazudtak a médiában, hazudtak és most is hazudnak, akik azt állítják, ez így igazságos.
    A piac nem létezik. Nincsen mindent megoldó, láthatatlan kéz, ez nem valós. Az ok nélküli kirúgások, a szégyenteljes, elhallgatott leépítések viszont nagyon is valóságosak és láthatóak.

    2.Számunkra, Y generációsok számára, nincsen olyan, hogy biztos munkahely. Az A opció (egy munkahely), az vagy van vagy nincs, de önmagában nem elég. Nem kényelmesedhetünk el. Vagy saját magunk teremtünk B opciót, C opciót és D opciót saját magunk számára, vagy senki nem fog. Mindenki le fogja szarni a mi problémáinkat, pontosan ugyanúgy, ahogy eddig tették.

    Ebben vastagon benne van az, hogy a társadalom anti-szolidáris. Ebben azért van valami szomorú. Valami eredendően sutyerák, vadkeleti hajlam, amikor egy társadalom a saját tagjaival képtelen szolidárisnak lenni. És minderre még büszke is.

    A legtöbben, ha találkozunk valamivel, ami azt mutatja, hogy itt valami nem stimmel, nem igaz a mese: lehet, hogy nem is olyan kicsi a munkanélküliség, 5% az kbaszott sok annak, aki éppen munkanélküli, és lehet, hogy az infláció sem annyi, amit hazudnak… Ha találkozunk is ezzel, mivel a szándék is hiányzik arra, hogy más problémáját, más által felvetett dolgot valósnak higyjünk el, vagy legalább a közösségi média “valóságán” kívül is ellenőrizzük, hogy annak a szerencsétlennek, aki mást mond, igaza van-e…

    Mivel a szándék is hiányzik, ezért az automatikus reakció lép életbe: az ő saját hibájából lett az, aki.

    Ez nem más, mint ítélkezés.

    A valóság az, hogy nemhogy nincs sok lehetőség a munkapiacon, hanem jobban kiszáradt a lehetőség-csap, mint a Duna augusztus közepén. A munkáltatók ítélkeznek, kifogásokat keresnek, létszámstoppolnak, vagy 8 körös interjúkat tartanak, hogy megállapítsák: ez a jelölt sem elég jó.

    Senki sem elég jó nekik, csak azok, akik már 5 éve nekik dolgoznak, és belekényelmesedtek a pozícióba.

    Az előző miniszterelnök megoldása volt, hogy a munkanélküliséget és a munkanélkülieket 1. tagadni, 2. szankcionálni kell, és akkor megszűnnek létezni.

    A főelvtárs megbukott. De az ítélkezők hada maradt.

    Az a csaknem 230 ezer ember, aki jelenleg a hivatalos statisztikák szerint is munkanélküli (valójában sokkal több lehet a munkanélküli, mint ez a szám), nagy többségében nem tehet arról, hogy munkanélküli lett. És nagy segítség lenne nekik, ha legalább a munkanélküliséget nem adóztatnák meg (egészségügyi szolgáltatási díj???).

    Az Y generációsoknak saját maguknak kell a munkahelyükön kívüli lehetőségeket megteremteni, úgy, hogy közben a munkahelyük sem vész el. Már ha egyáltalán van munkahelyük. Ha nem, akkor marad az, hogy a B opcióval kezdjünk.

    Ez az egész, lássuk be, igazságtalan.

  • Az Y generáció valós problémái 1

    Az Y generáció valós problémái 1

    Sokan vagyunk, és véleményem szerint elegen. Nagyon sokan vagyunk, akik csúnyán megszívták, mert hallgattak a tanáraikra, mert hallgattak a rakás bullshitre, ami a tévéből meg mindenhonnan ömlött annak idején. Az Y generációnak még azt plántálták a fejébe, hogy TANULJ, TANULJ, TANULJ, és akkor jó lesz, a munkapiac majd megoldja, lesz munkád, megmászod a céges ranglétrát, mert a több tudás sokat ér, a nyelvtudás sokat ér, előbbre jutsz, feljebb jutsz, jó lesz a fizetésed – fiam/lányom, ez az út, amit be kell járnod, hogy jobb életed legyen mint nekünk. Ezt sokan hallhatták otthon, ez rohadtul biztos.

    Ehhez képest az Y generáció által megélt valóság egy palacsintasütővel való fejbeb*szás. Rögtön háromszor. Még 45 körül járnak ennek a generációnak a legidősebb tagjai, de már háromszor k*rták őket fejbe egy kib*szott palacsintasütővel. Az elkövető az úgynevezett munkapiac. Melyik 3 leépítési hullámra gondolok?

    1. Először volt 2008-2009. Nagy pénzügyi válság. Nagy leépítések. Az ipszilonok ekkor még huszas éveik közepén jártak. Azt élték meg, azt kapták az arcba, hogy: “neked még nincs családod, nem kell senkit eltartanod, ezért igazságos, hogy téged teszünk utcára”. Köszi, munkapiac.

    2.Aztán jött 2020. Az importált vírus pont kapóra jött az úgynevezett munkapiacnak, hogy megint megtalálja az ipszilonokat. “Nem tehetünk mást, ilyen még nem volt a világon, és most az életedről van szó, csak megérted, hogy kirúgunk és utcára teszünk” – üzente a munkapiac. Aztán álságos, aljas módon kirúta ugyanazokat, akiket 2008-2009-ben is az út szélén hagytak.

    3.Jelenleg. Jött és most is jön az AI kirúgások időszaka. Ez egy folyamat, vagyis nem tudok tűpontos dátumokat mondani. De nagyjából 2025-2026-ról beszélünk. Hogy van az, hogy az AI kirúgásokkal is pont azt a generációt találják be, akinek a legidősebb tagjai alig negyven-akárhány évesek, és már legalább 2x úgy kirakták őket az utcára, mint macskát sz*rni?

    Nem állítom, hogy az Y generációsok mindegyike ezt élte meg. Valószínűleg b*szottul sokan vannak, akik egyik vagy másik leépítési hullámban meg tudták tartani az igen megbecsült állásukat.

    Személyes tapasztalatom viszont az, hogy nagyon sokan az Y generációsok közül mindhárom leépítési hullámból áldozatként kerültek ki. Áldozat alatt azt értem, hogy leépítették őket, könnyített eljárásban rakták ki az utcára.

    Számomra, mint valaki számára, aki ezt megélte, ebből nagyjából és teljes egészében kettő következtetés adódik.

  • Embertelen, működésképtelen 2

    Embertelen, működésképtelen 2

    Talán ez a probléma. Hiába mennek ki bármilyen lakossági fórumra, országjárnak, ott a napi 7-8 órán át politikai vitaműsoron és ki tudja, milyen global policy által szűrt félinformációkon edződött polgártársakon kívül senkivel nem találkoznak, de ez a valóságnak egy nagyon kicsi szelete.

    Az átlagos, adófizető, adott esetben bevétel nélkül is adófizetésre kötelezett polgártársak valós életproblémái ugyanúgy rejtve maradnak a döntéshozók elött. A budai elit magassági levegőtől megszédült tekintete elött ugyanúgy láthatatlanok vagyunk, mint a korábbiak szemében.

    Pedig csak érdeklődni kellene. Meg kellene kérdezni a nem közösségi médiázó, szimplán csak adófizető, adókat nyögő szerencsétlen polgártársakat is. Kezdve mondjuk az álláskeresőkkel. Akik, ahogy fent elmagyaráztam, annak ellenére vannak megsápolva egészségügyi szolgáltatási díj formájában, hogy nincsen bevételük. Mi vagy ki akadályozza meg, hogy az ő véleményüket meghallják fent, a hegyekben is?

    A probléma tehát, szerintem, a következő: nincsen érdeklődésük, nincsen látható szándékuk az átlag bérből és fizetésből élő (vagy éppen haldokló) polgártársak problémáinak meghallására sem. Azok szavának a meghallására, akiket elbocsátott a munkáltatójuk, és már jóval a kormányváltás elött elbocsátott a munkáltatójuk, azaz nincs munkabérük, és így már nincs miből adót fizetniük.

    Az adórendszerrel kapcsolatban tevékenykedők hozzáállása nem segít. Nem segít, hogy elmagyarázzák, ők csak a törvény szerint tudnak eljárni. Das ist Gesetz. Ennyi volt a magyarázat.

    A kívánatos az lenne, ha ez a Gesetz – ez az embertelen, agyatlan hozzáállás: hogy azért nem értjük a másik problémáját, mert nem is akarjuk megérteni – azonnal eltöröltetne.

    Az embertelen és működésképtelen ország képe lassan kirajzolódik. Ahelyett, hogy eltűnne.