Számomra tiszta sor, hogy én ki vagyok. A társadalom többségi véleménye szerint nem bekategorizálható, nem megérthető, így sokszor nem létezőnek tekintett, rendszeren kívüli, de adófizető egység vagyok. Én magam is hozzájárulok annak a rendszernek a beteges működéséhez, amely engem kvázi-nem-létezőnek tekint.
Csakhogy engem nem érdekel mások véleménye, besorolása, hogy mit hisznek, vagy mit akarnak. Megengedhetem magamnak, hogy magasról teszek a véleményedre, kedves társadalom.
Nem véletlenül töröltem magam az összes közösségi médiáról. Nem azért, mert szar ember lennék. Nem azért, mert valami titkolnivalóm lenne a világ előtt. Más okokból. Ketten vannak. Talán többen.
A lényeg nem az, hogy melyik szánalmas, úgynevezett közösségi médián van “fent” az ember. A lényeg az ismerősök száma (ezt hallottam).
Az ismerősök számából egyfajta átvitt értelemben vett valuta lett, ami egy szám segítségével fejezi ki egy emberi lényről, hogy “az mennyit is ér”. A kérdés tehát, amit a legtöbb középosztálybeli, social media felhasználó ember feltesz, amikor közösségi médiázik: “Mennyit ér a másik személy?” Egy referenciaszemélyhez hasonlítják magukat.
Hogy mennyit ér a másik, erre úgy próbálnak választ találni, hogy egyetlen értéket, az ismerősök számát, figyelik, nézik, és belebetegszenek, ha a barátnőnek vagy barátnak adott esetben több van.
Az ismerősök számából levezetni azt, hogy kinek mi a társadalomban elfoglalt helye, egyszerűen baromság. Még ha a valóságos, azaz nem a közösségi médiás ismerősök számáról beszélnénk, akkor is az.
Ennél még egy fokkal nagyobb baromság abból bármilyen következtetést levonni, hogyha valaki nincsen “fent” a social media felületek egyikén sem.
Az ismerősök számát, ami a közösségi médiában a neved mellett ott figyel, mégis sok középosztálybeli egyed és rengeteg fogalmatlan hr-es egyfajta mérőszámként használja, amiből társadalmi pozíciót vél megtudni, vagy legalábbis következtetni rá.
Azt hallottam, a hr-esek lecsekkolják az ismerősök számát a kedvenc közösségi médiákon, mielőtt bármilyen jelöltet felhívnának. Ha a szerencsétlen álláskeresők után kell kutatni, és hibát találni bennük, akkor korlátlan az idejük, úgy tűnik.
A fogalmatlan hr-esek azt a kérdést teszik fel, hogy mennyi ismerőse van annak, aki hozzánk jelentkezik, aki itt akar dolgozni. Akinek megfelelő számú ismerőse van (a közösségi média szerint), csak azt hívják vissza. A többieket kukázzák. Akiket nem találtak meg közösségi médián, kukázzák. Ezt hallottam.
Mert akinek nincs elég ismerőse, azzal biztos együtt dolgozni sem lehet, de legalábbis problémás – minden jel arra mutat, ezt gondolja a hr. Szerintem a kérdés értelmetlen, és ebben a formában semmire sem alkalmas. Nem azt kell vizsgálni, nyomozati módszerekkel, a közösségi médiában, hogy a jelölttel majd együtt lehet-e dolgozni.
A kérdés, amit fel kellene tenniük, fordított irányú: Önökkel mint hr, Önökkel mint xy cég, együtt lehet-e dolgozni, vagy épp ellenkezőleg, a normális emberek fejvesztve menekülnek max 2 hónap után az úgynevezett munkakörből, ha tehetik?
Csakhogy ezt a kérdést a túlméretes egójuk miatt sohasem teszik fel maguknak a kedves hr-esek. A cégek sem.
Ezen kívül az ismerősök száma igencsak pontatlan mérőszám. Jól kinéző nőszemélyeknél a valós ismerősi számhoz képest általában felfelé tér el a közösségi médiás érték. Átlagos férfiaknál és kevésbé attraktív nőszemélyeknél lefelé tér el az érték. De ez még mindig csak szánalmas összehasonlítgatás.
Végeztem egy – bevallottan erkölcsös – kísérletet közösségi médián. Mi lenne, ha tényleg azok az emberek lennének felvéve ismerősnek, akikkel találkoztál az életben, netán együtt dolgoztál. Évekkel később hányan jelölnek vissza vajon?
Az eredmény kijózanító. 40 emberből, aki mondjuk úgy, a való életben ismerős volt, munkatárs volt, osztálytárs volt, ha én emlékszem rá, valószínűleg ő is rám; ezekből kb 10-en, esetleg 15-en fognak visszajelölni. Hogy nekem voltak szar ismerőseim? Lehet. Csak átlagemberek. Ez a magyar valóság Y-generációsok körében.
Közösségi médiás tapasztalataim szerint, az átlagemberek csoportja 2 alcsoportra oszlik:
Egyes alcsoport: Akik felfogták, hogy a magyar munkapiac mennyire kicsi, gyenge, és rájöttek, hogy aki ma álláskereső és ki van rúgva, írhatja a cv-ket, küldözgetheti százasával, úgysem fogják felvenni – ez legközelebb én is lehetek. Ők rájöttek, hogy nem azok jelentik az ellenséget, akiket valahonnan leépítettek, akik valamiben többek náluk, tapasztaltabbak. Rájöttek, hogy akivel 5-10 évvel ezelőtt találkoztak utoljára, az attól később még simán a közvetlen munkatársuk lehet. És egy másik helyzetben, másik munkahelyen a túltolt egójuk, nem biztos, hogy minden helyzetben a hasznukra lesz.
Kettes alcsoport: akik minderre még nem jöttek rá. Sajnos ők, akik kivételezettnek gondolják magukat, ők alkotják a nagyképű többséget. Akik pontosan tudják, ki vagy, de egy visszajelölésre sem futja nekik a kedvenc közösségi médián. Szánalmas.
Az arcnak kisebbnek kellene lennie. Az empátiának többnek. Az már önmagában egy megtartó tényező lenne, kedves hr, ahogy Önök szeretik nevezni ezt.
A munkapiac gatya, nem működik. Mi, kelet-európaiak, képtelenek vagyunk felfogni, hogy csak egyvalaki nevethet a végén, ha a munkapiacot egy 0 összegű játszmának tekintjük: a munkáltatók. Ők pontosan ezt akarják elérni.
Hogy a fogalmatlan, szarul fizetett, 0 autonomiát kínáló munkáikért tapossuk egymást a munkapiacon, versengjünk a sz*r munkákért, ők meg a kényelmes bőrfotelből, whisky-t vedelve, szivarozva röhögnek azon, ahogyan mi egymást marcangoljuk szét.
Ebben az országban így áll a verseny jelenleg. A piaci működés nem vált be. Nincsen kulturális illeszkedés.
