Olvassanak Orwell-t 1

Written by

in

Az az igazság, hogy a társadalom beteg mostanában, én úgy látom legalábbis, elég durva tüneteket mutat, és nem fogadnék nagyobb tételben arra, hogy képes lesz kimászni abból az egyre mélyülő mocsárból, amibe süllyedt. Arra sem fogadnék nagy tételben, hogy nem lesz képes kimászni.

Lehet, hogy eljön egyszer a mindent begyógyító, a társadalom alsó 90%-a által is érezhető gazdasági növekedés. Ez utóbbit sok gazdasági muki úgy becsüli, hogy 3% vagy annál nagyobb érték kellene legyen, hogy a pórnép is megérezze, ne csak a budai elit. 

A társadalom elmocsárosodásának egyik kibaszottul bosszantó tünete az ítélkezés. Meglátásom szerint a magyar társadalom mindig is hajlamos volt az ítélkezésre, gyakorlatilag bármilyen külső-belső-teljesenmindegy, milyen tulajdonság alapján. De ami ma zajlik, az már beteges.

Az ítélkezés egyik megnyilvánulása, hogy úgy tűnik, vannak beteg munkáltatók, akiknek egy egyedülálló egész egyszerűen kevesebbet ér, mint egy családos, pusztán azért, mert az illető egyedülálló. 

Nem állítom, hogy minden munkáltató ilyen.

Személyes tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom: van ilyen. 2025 második felében, a felsőközépnek a második, harmadik lakása kiadási célból történő megvásárlásához nyilvánvalóan “áldásos” kormányprogramok indulása pont egybeesik azzal az aljas, ocsmány viselkedéssel, amelyet egy budapesti cég tudott felmutatni. 

Az adott cégnél szelektív leépítés zajlott 2025 második félévében. Az elvtársak előbb összeültek, valamikor július magasságában, megállapították, hogy ők, a vezetők és ők, a hr-leaderek, meg a szaros kis képviselet, kivételek lesznek a közelgő leépítés során. Tehát ők maradnak. 

Mindenki másról elkezdtek házi felmérést gyártani, hogy az egy “rendes jobboldali” ember-e, vagy egy alantas ellenzéki sutyerák. Mert a munkáltatói felmondások először annak az asztalára lesznek letéve, aki nem “rendes jobboldali”. 

Én nem voltam rendes jobboldali. És ezt úgy állapították meg, hogy 1. nem vagyok családos, 2. nincs barátnő. Ennyi volt az értékelés. Ebből ők mindent leszűrtek, amit le kellett. Azt szűrték le, hogy engem ki lehet rúgni, mert az nem számít, aki nem családos vagy nincsen legalább barátnője.

Hogy magánéleti információkhoz mi köze a munkáltatónak? Alapvetően semmi. 

Csapatépítőkön megadtam valamennyi mini infot magamról a kis szrháziaknak (tőlem tudták), nem sejtve, hogy leépítés közeleg, és nem sejtve azt sem, hogy a leépítésnél az egybites főnökasszony (aki amúgy egy gyermektelen, tehát akkori kormánypropagandának nem éppen megfelelő nőszemély) úgy fogja eldönteni, ki van a vonal alatt, hogy 1 kinek nincs gyereke, 2 kinek nincs még barátnője sem. Ez a 2 szempontja lehetett, amikor meghatározta, ki repül a cégtől.

Úgy vélem, sajnos munkáltatók tömege él abban a tévedésben, miszerint “annak jobban szüksége van a munkára, akinek van gyereke, vagy lesz gyereke, mert párkapcsolatban van, mint annak, aki egyedülálló”.

És mi lesz akkor, ha csak olyanok dolgoznak egy helyen, akik egyformák? Akik mind besimulnak?

Lehet, nem ártana Orwell 1984 címűl regényét elolvasni. Már úgy értem, például a vezetőknek. 

Orwell azért lehetne, véleményem szerint, hatásos számukra, mert ő pontosan leírta, milyen egy olyan társadalom, amiben mindenki egyforma, senki nem lóg ki a sorból. 

Azt úgy hívják, hogy disztópia. Amiben senki nem akar élni.