Mindezekből nagyjából és teljes egészében kettő következtetés adódik.
1.Amit a kilencvenes évek óta úgy gondoltuk, hogy tudunk: “a munkapiac az úgynevezett teljesítményed alapján fog megítélni, és ha tanultál, főiskolára mentél, egyetemre mentél, és el is végezted, akkor az látszani fog a fizetéseden és a munkahelyed is biztosabb lesz, a magáncégek díjazzák a tudást, mert anélkül nem tudnának működni egy piacgazdaságban” – mindezt egyszerűen nem jól tudjuk.
Hazudtak nekünk. Hazudtak az iskolában, hazudtak a médiában, hazudtak és most is hazudnak, akik azt állítják, ez így igazságos.
A piac nem létezik. Nincsen mindent megoldó, láthatatlan kéz, ez nem valós. Az ok nélküli kirúgások, a szégyenteljes, elhallgatott leépítések viszont nagyon is valóságosak és láthatóak.
2.Számunkra, Y generációsok számára, nincsen olyan, hogy biztos munkahely. Az A opció (egy munkahely), az vagy van vagy nincs, de önmagában nem elég. Nem kényelmesedhetünk el. Vagy saját magunk teremtünk B opciót, C opciót és D opciót saját magunk számára, vagy senki nem fog. Mindenki le fogja szarni a mi problémáinkat, pontosan ugyanúgy, ahogy eddig tették.
Ebben vastagon benne van az, hogy a társadalom anti-szolidáris. Ebben azért van valami szomorú. Valami eredendően sutyerák, vadkeleti hajlam, amikor egy társadalom a saját tagjaival képtelen szolidárisnak lenni. És minderre még büszke is.
A legtöbben, ha találkozunk valamivel, ami azt mutatja, hogy itt valami nem stimmel, nem igaz a mese: lehet, hogy nem is olyan kicsi a munkanélküliség, 5% az kbaszott sok annak, aki éppen munkanélküli, és lehet, hogy az infláció sem annyi, amit hazudnak… Ha találkozunk is ezzel, mivel a szándék is hiányzik arra, hogy más problémáját, más által felvetett dolgot valósnak higyjünk el, vagy legalább a közösségi média “valóságán” kívül is ellenőrizzük, hogy annak a szerencsétlennek, aki mást mond, igaza van-e…
Mivel a szándék is hiányzik, ezért az automatikus reakció lép életbe: az ő saját hibájából lett az, aki.
Ez nem más, mint ítélkezés.
A valóság az, hogy nemhogy nincs sok lehetőség a munkapiacon, hanem jobban kiszáradt a lehetőség-csap, mint a Duna augusztus közepén. A munkáltatók ítélkeznek, kifogásokat keresnek, létszámstoppolnak, vagy 8 körös interjúkat tartanak, hogy megállapítsák: ez a jelölt sem elég jó.
Senki sem elég jó nekik, csak azok, akik már 5 éve nekik dolgoznak, és belekényelmesedtek a pozícióba.
Az előző miniszterelnök megoldása volt, hogy a munkanélküliséget és a munkanélkülieket 1. tagadni, 2. szankcionálni kell, és akkor megszűnnek létezni.
A főelvtárs megbukott. De az ítélkezők hada maradt.
Az a csaknem 230 ezer ember, aki jelenleg a hivatalos statisztikák szerint is munkanélküli (valójában sokkal több lehet a munkanélküli, mint ez a szám), nagy többségében nem tehet arról, hogy munkanélküli lett. És nagy segítség lenne nekik, ha legalább a munkanélküliséget nem adóztatnák meg (egészségügyi szolgáltatási díj???).
Az Y generációsoknak saját maguknak kell a munkahelyükön kívüli lehetőségeket megteremteni, úgy, hogy közben a munkahelyük sem vész el. Már ha egyáltalán van munkahelyük. Ha nem, akkor marad az, hogy a B opcióval kezdjünk.
Ez az egész, lássuk be, igazságtalan.
