Valami rohadtul nem stimmel a munkapiacon ebben az országban. És ez a vélemény mindenre is vonatkozik, ami munkával, állással kapcsolatos.
Ez nem egy kétbites probléma. Kicsit bonyolultabb, mint a krumpliosztás. A problémánál magánál is nagyobb baj, hogy nem beszélnek róla – sehol bmeg. Rohadtul sok embernek a munkapiac az elsődleges tapasztalatszerzési pont (vagy azért, mert dolgozik, vagy azért, mert nem sikerül állást találnia), ami meg fogja határozni a véleményét, ami átbillenti a mérleget az egyik vagy másik oldalra. Már abban a kérdésben, amit szerintem sokan feltesznek: Ez az ország most ugyanúgy egy rakás sz*r, mint az elmúlt 16 évben, vagy fejlődött valamit a korábbiakhoz képest? Másképpen: Van-e fény az alagút végén?
Amikor ezt kérdezzük magunktól, akkor sokunknak a munkapiac aktuálisan érzékelt állapota lesz a meghatározó. Hogy a munkapiaccal, a munkaerővel, az álláskeresés hosszúságával mi van, a magyar állampolgárok munkához jutásának elősegítésével mi van, a munkáltatók és munkavállalók közti viszonyok normális rendezésével mi van, lehetőleg nem földesúr-rabszolga viszonyokat idéző módon.
Hozzám nem jutott el, hogy mindezeket előre vennék, foglalkoznának vele, csinálnának bármit, vagy egyáltalán kommunikálnának róla. Sem a hivatalosságok, sem az úgynevezett média.
Ez baj. Értem én, hogy mással vannak elfoglalva, én mindent megértek. Csak nem tetszik.
Az első probléma tehát a teljes kussolás problémája.
Fejünket a földbe dugva, semmit nem mondunk a dologról – jelen esetben a munkanélküliségről és az álláskeresési periódus extrém, szégyenteljes hosszúságáról beszélek – semmit nem mondunk, és akkor az nem létezik. Honnan ismerős ez a módszer, ez a manipuláció?